Hangulatkelő

Éjpikkely forgolódott, nem hagyta nyugodni a gondolat. Az a gondolat mely már hónapok óta ott motoszkált a fejében. Idegesen nézett körül a helyiségben, majd kissé megnyugodott, mikor a tekintete az érmékre villant. Nézte a kupacot, egy kis megnyugvás költözött a lelkébe, de aztán visszatért a gondolat. Hirtelen mozdult, és belecsapott a közepébe. Az érmék hangos csattanással robbantak szerte-szét a teremben. Micsoda kishitűség! Milyen szánalmas élet! – kiáltotta hangosan. Ez nem kevés, ez egyszerűen semmi! Morgott egy haragosat, de mégis elkezdte egyre gyorsuló mozdulatokkal összenyalábolni az érméket. Begyűjtötte, majd forgolódott is felette egy kicsit, és belesüppedt. Aztán eszébe jutott. Nem is rossz gondolat! már-már olyan egyszerűnek érezte a dolgot, hogy nem is értette miért nem jutott eszébe hamarabb.

…

Varkaze nem tétovázott belevágott a nála jóval alacsonyabb koronás, pikkelyes teremtmény arcába. Az hirtelen hátra bucskázott, hiszen az ütés ereje nem csak őt, hanem a trónnak nevezett, gyenge tákolmányt is hátradöntötte. A gyíkszerű kreatúra ijedten kotorászott hátra, azt gondolta, hogy ha még most hirtelen visszateszi a fejére a koronát, a csatlósai előtt megmarad valamennyi a tekintélyéből. Körbetekintett, de csak ijedt, és egyben csodáló arcokat látott. összeszedte magát, felállt, majd meghajolt és átnyújtotta a koronát. Tiéd a koronám… király!?!
Varkaze pár héttel azelőttig nem sokat gondolkozott volna a dolgon, de most elmosolyodott. Nem kell, tartsd meg a hatalmad, csak köss velem szövetséget!
Miféle egyezségre gondolsz! – kérdezte újra hatalma teljében a király.
Olyanra mely mindkettőnk számára hasznosnak bizonyul majd. – mondta, de gondolatban tudta, hogy ez neki inkább hasznos, míg a teremtménynek inkább halálos szövetséget fog jelenteni.
Rendben, ez elfogadható. Ünnepeljük meg!
Eljön annak is az ideje, de most mennem kell. – ezzel el is indúlt, hátra se nézett, nem akart arra gondolni, hogy most milyen finomságokról marad le, csak hogy ő, a nagy hadifőnök jelentés tehessen.
…